Volt egyszer egy Párisi utca... A Mikro-Zoo története

2009-09-02 22:48:43 | cocodeo

Gyerekkorom talán legélénkebb terrarisztikával kapcsolatos élményei közé tartoznak azok a hétvégék mikor erős unszolásomra, sokadszor kellett meglátogatni az első állandó hüllőkiállítást a Párisi u. 1-ben. Édesanyámnak valószínűleg a könyökén jött már ki az előreláthatólag hosszadalmas sorban állás a zsivajgó tömegben, míg én az újdonság varázslatától megrészegülten szállottam alá a belsőudvarból a mélybe vezető csigalépcsőn, mintha először tenném.

Emlékszem a sejtelmes homályra, a falak barlangszerű hűvösére, mikor rendszerint végigsimítottam ujjaimat a beléjük ágyazott ammoniteszeken, a dobogókra, melyekre négy-ötéves formán felállni kényszerültem, hogy üvegfalak mögötti világba pillanthassak. Felrémlik a folyosó, a sok, sok világító ablak, melyeken át különféle égtájak darabjaiból érdekesnél érdekesebb kreatúrák pislogtak rám vissza. Hazatérve ősi csodás élményekkel, és helyben vásárolt képeslapokkal gazdagabban, szegény édesanyám esti programja volt olyan kérdésekre válaszolni, mint milyen, ha megharap a pirája, vagy erősebb-e a varánusz a viziagámánál, és hasonlók. Aztán rendszerint ékszerteknőseimet obszerválva, vagy Búvár zsebkönyveket lapozgatva álomba szenderültem.

Elrepült azóta néhány évtized, és bennem mélységes űr tátongott, mely nem hagyott nyugtot, így kérdezgetni kezdtem terrarista ismerőseimet, ők is emlékeznek-e. Az általános nemleges válasz tovább gerjesztette feszültségemet, mert nem értettem, hogy egy ilyen korát megelőző intézmény, ilyen csodálatos környezetben elhelyezett fajritkaságok miként tűnhettek el nyomot sem hagyva a burjánzó idő szakadékában. Nyomozni kezdtem, és állatkereskedő barátomnak, Bíró Lászlónak hála megismerkedhettem egy olyan emberrel, kinek múltja egybefonódott emlékeimmel. Felkértem hát Belső Lászlót, akivel, miután igent mondott, leültem beszélgetni gyerekkori kalandozásaim színterére, a budapesti Feneketlen-tó partján.

A Párisi utcai terrárium története egyben a hetvenes, nyolcvanas évek terrarista kultúrájához kapcsolódik. Ennek a központja természetesen a TIT terrarista szakkör és az akkori állatkereskedések voltak. A TIT szakköre informátorom szerint 1978-ban indult a 11. kerületi Bocskai úton. Elnöke a madárhanggyűjteményéről elhíresült Országh Mihály, a Mindent lehet, de krokodilt, azt nem c. könyv szerzője, titkára pediglen Fehér Tamás, aki abban az időben főként erdei sikló félékkel foglalkozott. A szakkör kasztokra oszlott, a fent említett „nagyöregek” mellett Kőszegi Pétert, Kőszegi Gábort, Mudradinecz Jánost, és Udvari Józsefet említi még Belső László az idősebb generációból. Az ez alatt elhelyezkedő szinten foglaltak helyet Mirtse Áron, Gór András, és a később Amerikába emigrált Mártonfy Zoltán. Belső László a fiatalokat gyűjtötte maga köré, továbbadva a terrarisztikai tudás stafétáját Takács Zoltánnak (ma a Yale egyetem híres „méregológusa”), vagy például a leginkább Kimnovákos pályafutása révén ismertté vált Pribil Györgynek.

Sokan közülük kevéssé ismertek számunkra, és a mai állatdömping alatt szinte elképzelhetetlen az a gyűjtögető életmód, amely a hőskorszakot jellemezte. Lászlóval beszélgetve szó esett egyik első bulgáriai gyűjtőútjukról, ahová a szakkör keretin belül mentek tenyészegyedeket befogni, a későbbi hüllőállomány megalapozása érdekében. Sok ilyen módon szerzett állat került a híresebb herpetológusok otthonába is, Belső is sokat ajándékozott Országh Mihálynak, vagy épp Benke Zoltánnak külhoni útjairól visszatérve. Tovább gombolyítva története fonalát, az abban szereplő nevek is sokasodnak: megemlítődik Tóth Tamás, Kun Gábor, és azok a Hardun agámák, amelyek terráriuma előtt sok emlékezetes percet töltöttem hajdanán, s amelyeket Belső 1983-ban Párosz szigetéről hozott. Ebben a közegben fogant a nyilvános, átlagemberek által is látogatható hüllőház és akvárium gondolata.

A megvalósítás alappilléreinek számítottak az akkori állatkereskedések, ahol a különféle ékszer és szárazföldi teknősfajok mellett elvétve Uromastyxot, Zöld leguánt, Kubai pörgefarkú leguánt is be lehetett szerezni (Horváth-féle állatkereskedés, a Tanács körúton, a Zsilinszky-féle akvarista szakbolt, a ma Kis teki névre hallgató állatkereskedés). Mint ilyen, a Juhász József tulajdonában lévő, Visegrádi utcai állatkereskedés vált leginkább hüllőspecifikussá: anolisz fajok, Leiocephalus fajok, gekkók kerültek be Kubából, a lengyel légitársaság alacsony árainak köszönhetően. Ehhez hasonló állatkereskedés volt Kápolnási Béla, és felesége, Somod Ildikó tulajdonában, ez szolgáltatta a kezdeményezés anyagi hátterét. Maga az ötlet elfogadtatása sem volt egyszerű feladat, bár a nyolcvanas évek elején már lehetőséget kaptak a magánvállalkozások, hasonló intézmény nem lévén, az üzemeltetés elméleti, gyakorlati példa híján meglehetősen nehézkesen indult.

Jogi besorolása, bár oktatási, tudományos célokra alakult, mégis „mutatványos-kereskedő” lett. Az építkezés 1982. január 2-án vette kezdetét, irdatlan mennyiségű anyagokat mozgatva meg a négyemeletes bérház szenespincéjében, és közel egy évig tartott. A munka végeredményeként, melynek nagy részét maga Kápolnási, és felesége végezte, 15db 750, 2 darab 250 literes akváriumból, és 6 darab 1200, illetve 1 darab 1500 literes terrárium volt látható a kiállításon. A berendezések, terráriumok kapcsán újabb emlékek úsznak tudatom felszínére. Azon szerencsések, akik osztálykiránduláson, vagy csak az érdeklődés ösztönző erejétől hajtva ellátogattak a nyolcvanas évek Természettudományi Múzeumába (ha jól emlékszem a Nemzetiben kapott akkor helyet), láthatták azokat a diorámákat a hatalmas vitrinekben, amelyek a magyarországi vadon állatfajait, élőhelyeit mutatták be természetesnek tetsző alapossággal. Ezeket a díszleteket, s később a Párisi utcai terráriumok díszletelemeit is a legendás Zilahy Ferenc alkotta meg, egyebek közt avval a ma már ismert eljárással, hogy hullámos alumínium lemezre vitte fel a színezett betont, s egyéb anyagokat. A mester keze alatt az élettelen tárgyak a természet egy beltérbe bűvölt szeletévé váltak, hűen az igazi környezeti tényezők alakító hatásai alatt formálódó valósághoz.

Az intézményt a média jelenlétében 1982. december 10-én Balogh János nyitotta meg.
Az állatok ápolásában többen segédkeztek, közöttük Udvari József, Kőszegi Gábor, és Péter színházi világosító munkájuk mellett, s természetesen Fehér Tamás, a ma Trionyx-ként ismert állatbolt tulajdonos. Megélhetési szinten nem "terrarizáltak" akkoriban az emberek, talán az állatboltok tulajdonosait kivéve, bár az a fajta munka sem nevezhetői igazán terrarisztikának. A megélhetési állattenyésztés egyik kivételes egyénisége Kozma László volt, ő nemmérges kígyókat, gyíkokat szaporított igen sikeresen.

Minek okán jött létre, e kis hüllős-halas sziget? Hiszen az állatkert már akkor is rendelkezett a pálmaház terráriumaival, akváriumaival, sőt, ezeknek a részlegeknek olyan kiváló személyiség állt az élén, mint Pénzes Bethen, az első Terrárium könyv, valamint a Hálóval a tengeren című könyv szerzője, aki Tölg Istvánnal összeállva megcsinálta Százhalombattán a Temperált vizű Haltenyésztő Gazdaságot. Tölg ugyan aranyhalas ember volt, ám Pénzes szerelmetes az összes hazai halfajba, a Lápi póctól a kárpát medencei endemizmuson át a Lesőharcsáig mindennel igyekezett foglalkozni. Itt érdekes kísérletekbe fogtak, híresebb eredményeik a Vicsege, a kecsege és viza hibrid, majd a Sőregtok–Kecsege, Sőregtok-Viza hibridek is napvilágot láttak. Velük, illetve kezük alá dolgozott az intézményben Kápolnási Béla.

Különösképpen érdekes, hogy a budapesti állatkert 1973-ban a tarthatatlan állapotok miatt bezárta kapuit, újbóli megnyitására viszont csak 1984-ben került sor. Ekkor a terráriumot Pénzes helyettese, Botta István irányította az állatkertben, melyet Anghi Csaba igazgatott. Az ő nyugdíjazását követően dr. Szederjei Ákos lett a főigazgató, bár állatfoglalkoztató programokat szervezett, mégis azzal az attitűdjével vált ismertté, amellyel Széchenyi Zsigmond örökébe lépve indiai, illetve afrikai vadászútjain tékozolta az állatkert pénzét. Leváltása után dr. Holdas Sándor igazgatott, kevés sikerrel. Ő a prémes haszonállatok tenyésztésében szerzett jártasságot, ez azonban nem bizonyult elegendőnek az intézmény nívójának megtartására. 1981-ben Gábor Júlia, az állatkert könyvtárosa és Szigeti Gábor - Sétálok az állatkertben című cikksorozatában, mely a Képes Újság hasábjain jelent meg, igyekezett a közvélemény figyelmét az akkorra elfogadhatatlanná váló helyzetre irányítani. Pusztultak az állatok, sokszor romlott takarmány került asztalukra, a szakmai színvonal erősen lecsúszott, a gondozók egy része elment, a megmaradtak zülleni kezdtek. A lelkiismeretes dolgozók maradéka szakemberek bevonásával aláírásgyűjtésbe kezdett, majd eljuttatva a petíciót a Budapest Fővárosi Tanács Oktatási Bizottságához, Holdas leváltását kérték. Ennek eredményeként mindenkit menesztettek, aki részt vett az akcióban, de az igazgatót is leváltották. A terrárium részlegből távozni kényszerült Nika Endre, aki Amerikába emigrált, s egy hasonló intézményben terráriumi részleg vezető lett. Mennie kellett a világszínvonalú majomházunkból Seress Mihálynak és feleségének, akik akkoriban Kollányi Ágoston, Az állatok válaszolnak című természetfilmjében szakértőként szerepeltek. Sok ember, köztük beszélgető partnerem, Belső László, azóta sem kap, nem kaphat munkát ilyen jellegű intézményben Magyarországon. Míg ott dolgozott, gondozhatta azokat a kínai alligátorokat, melyeket Mao Ce Tung küldött Rákosi Mátyásnak, és az Amphiuma means angolnagőtéket, amik ma is ritkaságszámba mennek. A kínai alligátorok aztán a sors furcsa fintoraként a San Diegó-i állatkertbe kerültek, cserébe Kubai karcsúboát, Missisipi alligátorokat, Szenes teknőst, Orrszarvú leguánokat kapott a pálmaház. Az egyik csereállat, a rombusz krokodil ma a pécsi terráriumban tekinthető meg.

Az Orrszarvú leguánokra magam is emlékszem, csodáltam őket, bár sok ujjpercük hiányzott. Egyes források szerint a züllött és figyelmetlen gondozók rácsukták az állatok lábára a terrárium ajtaját, de Belső Lászlótól megtudom, a valódi ok egy elhanyagolt atkafertőzés volt. Hasonló tragédiát okozott a gondatlanság, a hozzá nem értés a néhai Sólymos Tóni bácsi alligátorpárjának átköltöztetésekor is. Ali, és az angolkór következtében deformálódott állkapcsú Pisze gazdájuk halála után kerültek a pálmaházba, ahol a már meglévő Samuval helyezték őket közös medencébe. A területét védelmező hatalmas nőstény másnap reggelre elpusztította a gyengébb Piszét, aki Tóni bácsinál 25 évet élt békességben. Aztán a közönség, a látogatói kultúra hiánya szintén az állatok rovására ment. A tudatlanság önmagában nem megbocsáthatatlan bűn, hiszen az intézmény fő célja az ismeretanyag bővítésére irányul. Belső Lászlónak eszébe is jutott azonnal Schmidt Egon Kígyókról, békákról című munkájának egyik anekdotája, amelyben a japán óriás szalamandra medencéje előtt felmerül a kérdés a látogatók között, mit is jelent, hogy kétéltű. A választ persze senki sem tudja, míg egy „biológus” bácsi megjegyzi, hogy „Még azt sem tudjátok? Kétéltű, mert ha kettévágják mind a két fele tovább él!” A humort félretéve a valóság gyakran tragikus. A ma is megtekinthető két nagy Missisipi alligátor egyike, Samuka minkét szemére vak, ugyanis a hüllők mozdulatlanságán feldühödött látogatók egyike esernyővel szúrta ki az egyik, egy másik produkcióra éhes látogató pedig aprópénzzel dobta ki a másik szemét.

Tehát az állatkerti terrárium züllése is egy olyan tény, amely életre hívott egy szívvel-lélekkel komponált hüllős bemutatót. Ez lett a Párisi utcai terrárium és akvárium, ahol eredményesen tartottak szaporítottak ritka fajokat is, mint a madagaszkári Mantella aurantiaca, az Aranybékácska, vagy az ausztráliai Gould-varánusz, és a Fischer- kaméleon. A Párisi utcai terráriumhoz tartástechnológiai újítások is fűződtek. Jó példa erre a Juhász József-féle kaméleon diéta, hogy a takarmányállatokat a kalcium-foszfáton kívül őrölt virágporral is megszórták, Belső László szerint ettől indult el igazán a szaporulat. Természetes, hogy az iskolai, és egyéb érdeklődő csoportok természettudományos idegenvezetése mellett, az intézmény kiváló helyszíne volt különböző akvarista-terrarista találkozóknak, központja volt a kor szabad szellemiségű terrarista kultúrájának. A Búvár újsággal közösen szakmai napokat szerveztek a Búvár szakmai tanácsadó órái címen.

Mint mindennél, ennél az intézménynél is a virágzást a hanyatlás követte. Sajnálatos módon a magas rezsi és bérleti díjak, az elégtelen reklám valamint a csökkenő látogatószám mellett az irigyek növekvő tábora lassan kivéreztette az intézményt. A lakók is sokat panaszkodtak az elszabadult táplálékállatok zaklatásaira, így a Tanács nem adott támogatást, s a KÖJÁL is vonakodott kiadni a működéshez szükséges engedélyeket. Több évnyi befektetett munkával a hátterében a terrárium bezárta kapuit, a nehezen szerzett, és szaporított állatokat eladták. A szervezők belefásultak a folyamatos küzdelembe, megaláztatásba így nem maradt sem kedv, energia az újbóli elindulásra. Kápolnási 1988-ban elhagyta az országot, s a kezdeményezés vereségét ekként kommentálta: "Az erkölcsi megaláztatások elől 1988 januárjában külföldre menekültem (…) már nem akvarizálok, és tehetetlenül szemlélem azt az eszement rombolást, amit az emberiség a természet ellen elkövet, tudományra, haladásra, gazdasági érdekekre hivatkozva. Ebben a rombolásban sajnos az akvaristák jelentős része is részt vesz, részben tudatlanságból, részben önzésből..."

Hasonló kezdeményezése volt a későbbiek során Belső Lászlónak a Kőbányai Hüllőtani Stúdió, ahol a honi fajokból többek között biotópterráriumokban bemutatott állandó kiállítás volt látható, a dél-európai herpetofauna egyedeinek reprezentációja, melyek jó részét László maga gyűjtötte expedíciós útjain. Volt ott Ammodytes vipera, Haragos sikló, közös biotópterráriumban a Mertensiella luschani, és Lacerta praticola, Tokee, hatféle viziteknős, és sok más pompás látnivaló. Ami ugyan csak nagy szó, Janisch Miklós, a hazai herpetológia nagyöregje is ott tartotta 58 példányból álló Crotallus atrox gyűjteményét. Az élőhelyek megalkotásában természetesen a Zilahy Ferenc által átörökített technikai fogások érvényesültek, így lett például a Costa Ricában honos békák otthona az eredetihez hűen hasonuló, mohaerdővel szegélyezett patakmeder. Sajnos ez a kiállítás sem volt örökéletű.
1985-ben feloszlott a TIT szakköre is, mikor Országh Mihály lemondott a vezetőségről, és tiszteletbéli elnökké választtatott. Nem tettek jót a csapatnak az állandó rivalizálások, és a terraristák nézeteltérései, a klikkesedések (a Kőszegi-féle csapat, a Fehér Tamás-féle csapat, Gór András csapata, Belső László csapata a következő generációban), végül decemberben Fehér Tamás sírva jelentette be a feloszlást. Egy ideig Gergelics László, az érdi teknősmenhely vezetője próbálta feléleszteni a klubot, sikertelenül.

1986-ban indult az első Rákosi vipera védelmi program, ezt követte számolatlan sikeres, és tiszavirág életű kezdeményezés. A terrarista szenvedély viszont kihunyhatatlanul izzik a mai napig, és a ma már legendává nemesedett alakok tettein, tudásán nevelődött generációk folytatják a munkát. Igazi klubok, szakkörök hiányában az emberi kapcsolat megszakadni látszik a korosztályok, nemzedékek között, az internet, és a gyorsuló információk áradatában pedig a múltbéli érdemek is homályosnak, aprónak látszanak. Én azonban tisztelettel adózóm az elődök nagyságának, és ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Olyan élményeket kaptunk tőlük, amely meghatározza értékítéletünket, és példaként állnak a következő terrarista generáció munkája előtt.

Köszönettel a segítőknek (Belső László, Bíró László, Budai Péter), külön köszönet Dezse Tibornak, az Akvárium história c. munkájáért, és tisztelet az előttünk járóknak, s sűrű elnézést a pontatlanságokért:

Szerző: Moharos Levente

A cikkben szereplő képeket Molnár István készítette, a képeslapok Moharos Levente tulajdonát képezik.

Hozzászólások

Vendégként nem küldhet be hozzászólást